Egy kis magyar divattörténelem

A múlt mindig meghatározó, így van ez a divat, illetve az öltözködési kultúra esetén is. Sajnos itthon komoly hátrányból indultunk, és ennek hatása még ma is látható, érzékelhető.

Aki nézte a Csernobil című sorozatot, annak valószínűleg visszaköszöntek a nagyszülei ruhái, ahogy felvillant a papa szemüvege vagy a mama kézitáskája, nem is beszélve a korszakidéző berendezésekről. A sorozatban is látható, milyen egységesség uralkodott ebben a régióban, ami egyértelműen meghatározta elődeink öltözködését, illetve az ahhoz való viszonyát. Aztán a rendszer változni kezdett, ahogy a fogyasztási szokások is, a divatkultúra alapjainak hiánya azonban ma is megfigyelhető az utcán sétálva.

 

A letűnt gyökerek

A néhai divatfotók egyértelműen leképezik az adott korszak sajátosságait, politikai és gazdasági helyzetét – erről a Fortepan 1900 és 1990 közötti évtizedeket felölelő kiállításán bárki meggyőződhet. Az 1910-1930-as évek viselete még egészen nagyvilági volt hazánkban, de a világháborúk hatással voltak az öltözködésre is: a finom szabásvonalak és látványos kiegészítők helyét az éppen hogy elérhető funkcionális darabok vették át. Ahogy a hiány a teljes gazdaságot érintette, úgy nem volt ez másképp a ruhák terén sem. Ebben az időben jelentek meg az unalmasan egységes fazonok és minták, vagyis ekkor egyszerűsödött le az egészen szép múltú öltözködési kultúránk.

 

 

Ez, a divat tekintetében is nélkülöző korszak kétségtelenül a kreatívoknak kedvezett: aki tudott varrni, az készíthetett magának néhány egyedibb darabot, bár az elérhető alapanyagok a fantáziának komoly határokat szabtak. A huszadik század közepén mindössze egy kiemelkedő alakja volt a hazai divatiparnak, Rotschild Klára, akit kortársai a “keleti blokk Coco Chanelje”-ként is emlegettek.

Tehetségének és kapcsolatainak köszönhetően 1934-ben megnyitotta saját üzletét a Deák Ferenc tér 3. sz. félemeletén, ahol széles, jómódú vevőkört épített ki. A „vörös divatdiktátor” érzékkel és tehetséggel bánt a ruhákkal, olyannyira, hogy Horthy István esküvőjére is az ő szalonjában készítették el a menyasszony ruháját. Bár a háború alatt, részben zsidó származása miatt, elvesztette Deák Ferenc téri üzletét, kapcsolatainak köszönhetően megmenekült a deportálástól, majd az ötvenes években átvette az egyik Váci utcai ruha üzlet vezetését. Egészen haláláig a divatipar aktív, nagyra becsült szereplője maradt, a Kádár korszak politikai és szellemi elitjének asszonyai hozzá jártak ruhát varratni.

 

Valami változik

A mai harmincasok valószínűleg legalább egy olyan történetet ismernek a szüleik hetvenes évekbeli fiatalságából, ami arról szól, hogy akkoriban fizetésnyi összegeket költöttek egy virágmintás ingre vagy egy Levi’s farmerre, vagyis arra az életérzésre, amit az a darab megtestesített, jóval a rendszerválás előtt. Ebben az időszakban még nehéz volt hozzájutni ilyen „extrákhoz”, sokat kellett érte „harcolni”.

 

1989 után, amikor megnyíltak a piacok, hozzánk is elkezdtek beszivárogni olyan márkák, mint az Esprit, vagy a S’Oliver, amelyek az akkori kínálatnál magasabb minőséget és árszintet képviselték. Az egyre nagyobb teret hódító, leginkább német márkák mellett a kilencvenes évek a lengyel piacok fénykorát is jelentette – a korszak öltözködési kultúráját ez a két irány határozta meg leginkább.

A ma ismert fast fashion márkák, mint például a Zara, H&M, ugyan az 1970-es években születtek, hazánkban csak a 2000-es évek elején nyitották meg első üzleteiket, 2010-re viszont már abszolút ezek uralták a kínálatot. Rendkívül gyorsan és hatalmas mennyiségű áruval árasztották el a potenciális vásárlókat, akik nem igazán tudtak mit kezdeni a rájuk ömlő különféle ruhadarabokkal. Mindenki örült a lehetőségnek, hogy végre van miből válogatni, és az megfizethető. A túlkínálat egyre csak fokozta a vásárlási kedvet, azonban magyar vásárlók az öltözködés alapszabályaival sem nagyon voltak tisztában, vagyis pontosan az a tudás hiányzott nálunk, amelynek megléte olyan tökéletessé teszi az olaszok megjelenését.

 

Példák nélkül

Ha képletesen szeretném leírni az öltözködéssel kapcsolatos hazai viszonyokat, azt mondanám, hogy a rendszerváltásig gyakorlatilag abból főztünk, amink volt, aztán amikor a piac megtelt alapanyagokkal, rájöttünk, hogy egyáltalán nem ismerjük a receptet. Bár a fast fashion betörésekor a mainál jóval kevesebb ruha sorakozott a polcokon, ahogy a divatipar egyre jobban felpörgött, és egyre gyakrabban jelentek meg újabb és újabb kollekciók, úgy lett volna mindinkább szükséges, hogy tudatában legyünk annak, hogy mi is áll jól nekünk, mely színek és fazonok illenek hozzánk.

Ma már tényleg minden megvehető, sok a márka, sok az üzlet, sok az elérhető ruha és számos különböző divatirányzatból válogathatunk – az egész olyan, mint valami átláthatatlan útvesztő. Éppen ezért úgy gondolom, jelentősen felértékelődött a stílustanácsadók munkája, sőt maga a tény, hogy ez a szolgáltatás bárki számára elérhetővé vált, jól mutatja a néhány évtized alatt lezajlott változás nagyságát. Mára már túlléptünk azon, hogy annak örülünk, hogy végre van miből választanunk. A következő lépés, ami sokakban felmerül igényként, hogy amit vásárolunk, az végre tényleg passzoljon hozzánk, sőt, kifejezze személyiségünket.

 

A tudatosság korszaka

Stílustanácsadóként egyre inkább azt tapasztalom, hogy elindultunk a tudatosság felé. Bekerült a látókörünkbe a minimalizmus egészen újként ható fogalma, és egyre többen döntenek úgy, hogy inkább kevesebb ruhát vásárolnak, de amit megvesznek, az tényleg az adottságaikhoz illő legyen. Az edukáció a jövő kulcsa, melynek ha célt ér, az eredménye a személyre szabott stílus lesz, mindez lehetőleg fenntartható módon.

Segítségre vagy szükséged, hogy megtaláld a saját stílusod? Keress bizalommal! Itt tudsz időpontot kérni.